Utazás a Föld középpontja felé. Igen, Verne Gyula klasszikusát immáron PC-n is átélhetjük, igaz kissé átdolgozott formában. A Journey egy nagyszerű regény szerény kalandjáték adaptációja, a Viva Media tálalásában.

Már az első alkalommal, mikor a játékról hallottam, buzgó várakozás tört ki rajtam, hátha egy újabb nagyszerű kalandban lehet részem. Miután kipróbálhattam az első demót, lelkesedésem jócskán alábbhagyott, ám bízva bíztam, hogy a végleges verzió valamelyest pofásabb tálalásban érkezik. Pár nappal később már a teljes játékot tolhattam tesztgépünkre, nézzük milyen sikerrel!

Követve a mai kalandjáték trendet, karakterünk egy fiatal újságíró hölgyemény, név szerint Ariane, aki közel sem olyan felejthetetlen arc, mint a korábbi játékok főhősei. A történet egy helikopterúttal kezdődik, melynek célja egy izlandi vulkán, ahol a nő fényképeket készíthet. Nem sokkal azután, hogy a pilóta leteszi a gépet és mi kiszállunk, egy izmosabb sziklaomlás következményeként a korábban repülő alkalmatosságnak joggal nevezett eszköz funkcionalitását veszíti, és ami még érdekesebb: a pilóta is eltűnik. Ariane tesz-vesz, átvizsgálja a gépből maradt roncshalmazt, majd a pilóta keresésére indul, a közelben található sötét barlang irányába. Igen ám, de odabent nulla lux, így aztán a csaj egy az egyben belegyalogol valami nagy verembe és potty: eszméletét veszti. No porblemo, jön a videó-bevágás és a leányzó egy forró sunny beach-en ébred, épp csak a pálmafák hiányoznak. Meglepő módon a lepel azonnal lehull, és az első arra járó, aki épp arra jár :-) elmeséli, hogy egy titkos földalatti világba csöppentünk. Kész, ennyit a fordulatokról! :-)

A feladat tehát adott: fedezzük fel ezt a misztikus világot, majd pedig térjünk vissza a felszínre! Utunk színes lesz, ám koránt sem veszélytelen, hisz a lehető legextrémebb helyszínek várnak ránk. Hatalmas gombákkal, dinoszauruszokkal és óriásokkal találkozhatunk, és egy olyan városba is eljuthatunk, mely az 1800-as évek technológiáját egy igencsak alternatív oldalról megközelítve prezentálja. Szerencsére nem veszítettük el minden kapcsolatunkat a felszíni világgal, mert hála laptopunknak e-mailek segítségével kapcsolatot tarthatunk a segítségünkre küldött mentőcsapattal. Külön érdekessége a játéknak, hogy a sztori egy ponton elágazódik, így a történet kétféleképp végződhet. Az egyik szál gyakorlatilag megszakad, oly gyorsan véget ér, míg a másik egy jó másfél-két órával hosszabb játékidőt garantál.

Mindazonáltal, hogy a Journey egy érdekes történetre épül, a kivitelezés több helyen is csorbát szenved, és ezáltal mindvégig egy kesernyés mellékíze érezhető a programnak. Gondoljunk bele a szituba, hogy egy titkos földalatti világ lakója vagyunk, és egyszer csak egy felszíni ember zuhan közénk. Mit tennénk? Szerintem vagy meglincseljük és elűzzük, vagy nagyon megörülünk neki, és boldog boldogtalannak bemutatjuk (extrémebb lehetőségekről nem kívánok beszámolni :-)). Nos, ezzel szemben a játékban található karakterek szemrebbenés nélkül konstatálják a tényt, hogy főhősnőnk bíz egyel fentebbi emeletről jött, és póker arccal beavatnak titkaikba. Érdekes, nem? Tudom-tudom, ez csak szőrszálhasogatás, no de akkor menjünk tovább! Ott vannak az NPC-k is, melyek csupán test nélküli papírmasék (holott 3D-ben rendereli őket a grafikus motor), ami még a 2D-s megjelenítés mellett is leordít a képernyőről. Ezeket felesleges húzásoknak tartom, mert nem hiszem, hogy oly nagy programozási többletet jelentett volna, és bár nem vártam egy Syberia-szerű látványt, ez ma már talán alap lehetne.

Persze, ha nem foglalkozunk a fentebb említett hibákkal, a Journey világa még bájos és magával ragadó lehet, melynek bebarangolása örömteli órákat okozhat, kiváltképp mivel a játék nem csak a felfedezésről szól, hanem rengetegféle kirakóról és talányról. Sajnos azonban - és micsoda fordulat következik :-) - ez az a pont, ahol a program egy az egyben kivérzik. A legtöbb puzzle kirakásához a már korábban begyűjtött tárgyainkat kell kombinálnunk, ám ezek összebogarászása meglehetősen nehéz feladat, hiszen általában olyannyira picik, hogy az ember szeme könnyedén elsiklik felette. Helyzetünket tovább nehezíti, hogy ha esetleg már minden cuccot össze is szedtünk, a program nagy ívben tojik próbálkozásainkra, és alig ad valami támpontot, hogy egyáltalán jó helyen próbálkozunk é, jók e az elképzeléseink? Egy jó kalandjáték törekszik arra, hogy segítse a játékost, és ha nem is vezeti rá a megoldásra, legalább emocionális hátszelet ad neki. No ez itt teljesen kimarad. :-( Sajnos azonban ez még nem minden, mivel a Journey hemzseg a logikai hibáktól is: nem egyszer előfordulhat, hogy valami rejtélyes hibából kifolyólag egy tárgyat akár többször is felvehetünk, és az is megszokott, ha egy karakter második találkozásra is úgy üdvözöl minket, mintha még sosem találkozott volna velünk.

ugrás a második hasáb elejére

A játék kezelőfelülete egyszerű, de még ennek ellenére is nehézkes az irányítás. Hasonlatosan a már jól bevált point-and-clink megoldáshoz, az egeret a képernyő szélére húzva a mutató lábnyomokká formálódik, ezzel jelezvén, hogy ott tovább mehetünk. Igen ám, de gyakori probléma, hogy csak azért sem jelzi, és szinte az egész képernyőt be kell járnunk Ariane-nel ahhoz, hogy végre megjelenjék a lábnyom alakú jel, és tovább mehessünk. Tájékozódásunkat tovább nehezíti, hogy az egyes képernyők közötti kapcsolat nem teljesen egyértelmű, így gyakran dunsztom sem volt róla, hogy épp hol vagyok, és hogy juthatok tovább, vagy épp vissza. Tudom, ez lehet az én szegénységi bizonyítványom is, de úgy gondolom, elég sok kalandjáték van már mögöttem, és bár próbálok toleráns maradni, nem tudtam piros pontot osztogatni a programnak, amikor a főhősnő a kijárat közelében vadul körözni kezdett, és emberi mivoltát feladva beállt ventillátornak. Kérdem én, ha ez nem frusztráló, akkor mi az?

Nehéz helyzetben vagyok, mivel nem illő olyan cikket írni, melyben egy játékot porig alázok, de ugyanakkor nem is mehetek el a hibák mellett, ezért aztán úgy gondoltam, egy kicsit dicsérem is a stuffot: a Journey hangjai tökéletesek! Izgatóan kellemes effektus, amikor a szöveg beszaggat, vagy épp csak mókásan kattog. ;-) Az igénytelen szinkronhangok is pompásak, melyeket biztos profi színészek játszottak fel hangjukat szándékosan unalmassá és monoton motyogássá torzítva. ;-) Az olykor hiányos grafika is poén, így aztán ha nem találok valamit, ahelyett, hogy neheztelek a készítőkre, inkább gyönyörködöm az alacsony fázisszámú, bugyuta animációkon. Olyan szuper az egész! ;-)

No de viccet félretéve, a Journey grafikája nem lenne ám rossz, mivel tényleg látványos helyeken játszódik, és a részletességgel sincs baj, csak van egy-két olyan helyszín, ahol a készítők 90%-a mintha beteget jelentett volna, és egy külsős pótmunkás összedobott volna valamit. Ebből kifolyólag a program sok-sok hiányossággal rendelkezik, ami nem épp pozitívum. A Journey to the Center of the Earth egy tipikusan olyan játék, melynek ötlete és története nagyszerű, de a kivitelezés - mondjuk úgy - nem épp tökéletes. Ettől eltekintve a programot még mindig ajánlom a kalandjátékok szerelmeseinek, hogy könnyebben kihúzhassák a Syberia 2 megjelenéséig. Sokat nem kell tőle várni, és akkor nem csalódik benne az ember. Én sajnos sokat vártam. :-( Sokkal többet...

Pozitívumok: Klassz történet, többségében szép helyszínek

Negatívumok: Gyenge hangok, sok hiba