Amikor Zeppelinek lebegnek át az USA halványkék egén, és MG42-es kerül a Szabadság-Szoborra… egy építőmunkás az utolsó remény!

Nagyjából az első Call of Duty megjelenése óta hőbörgök magamban, hogy mennyire elegem van már a II. világháborús FPS-ekből. Mindig ugyanaz a szitu: egy háborús hős-jelölttel kell szembeszállnunk a velejükig romlott fasiszta hadakkal, ugyanolyan helyzetek (robbantsd szét a tankot, persze gyalogosan; juss ás élve a gépágyúk kereszttüzén, amelyen még egy légy sem tudna áthatolni) között kell megállni a helyünket, és ugyanazon az oldalon harcolunk, sosincs lehetőségünk egy SS-tiszt vagy akár csak egy egyszerű Wehrmacht-katona bőrébe bújni, hogy vörösöket vagy jenkiket irthassunk. Az eltelt időben tucatnyi ugyanilyen alkotás született, és már kezdtem elveszteni hitemet egy szebb jövőben, ám tavaly nyáron elkezdtek záporozni a sajtóanyagok egy olyan alkotásról, mely alternatív, eddig nem látott forgatókönyvet használva a II. világháború történéseit új szemlélet alá helyezi. Sajnos továbbra sem arról van szó, hogy egy magasrangú német tiszttel kellene ruszkikra vadásznunk kis Tigrisünk hátán, miközben Messerschmidt-ek szelik át az eget… de végre olyan szórakozást kapunk a pénzünkért, mely nem az n+1-ik bőrt rángatja le az aranytojást tojó tyúktól. Tessék megkapaszkodni: a nácik az Amerikai Egyesült Államok leigázására készülnek!

Történetünkben egy Dan Carson nevű figurát irányítunk, aki mellesleg egyszerű építőmunkásként tengeti életét – egyébként az eredeti tervek taxisofőrről szóltak, de úgy tűnik, meggondolták magukat a Spark Unlimited fura emberei, akiknek a Turning point az első PC-s fejlesztése, de kellő mennyiségű tapasztalatot szereztek már a csak konzolokra fejlesztett Call of Duty: Finest Hour-ral. Tehát, mint építőmunkás, békésen pakolgatjuk a habarcsot a már felhúzott acéloszlopok és betonelemek között egy épülő felhőkarcolón, amikor a horizont felett fura dolgokat pillantunk meg. A kis fekete pontok olyan gyorsan közelednek, hogy meglepődni sincs időnk, máris egy horogkereszttel díszített vadászrepcsivel nézünk boldogan farkasszemet. Sejtjük is rögtön, hogy itt valami hatalmas baj lehet, ezért menekülőre fognánk a dolgot, de a robbanó falak és a fizika törvényeinek magukat megadó acélelemek ellenünk dolgoznak, ezért már az utcaszintre is művészet a lejutás. Sikeres menekülésünk után – ahogy azt illik -, finomíthatjuk is rögtönzött kickbox-tudásunkat az ejtőernyőjükkel balszerencséjükre éppen elénk érkező náci bakákon, majd MP50-esüket felkapva azonnal részt vehetünk a hadseregünk által szervezett civil ellenállási akcióban.

A Sparknál dolgozó fejlesztők a maximumot kívánták kihozni magukból minden tekintetben, ezért jobbnak látták, ha a grafikus motor, a hangkezelő rutinok és a fizikai engine kidolgozását egy tapasztaltabb fejlesztőcégre bízzák, így ők jobban tudnának magára a nagybetűs JÁTÉK-ra összpontosítani. A licencelt csoda pedig maga az Unreal3 Engine, joggal elvárhatjuk tehát, hogy a képernyőnkön hatalmas grafikai parádét, mozifilmekbe illő jeleneteket és teljesen valósághűen megmunkált fizikát lássunk. Ezért is meglepő, hogy technikai szempontból csak jól, de egyáltalán nem tökéletesen teljesít a Turning Point.

Ha szemrevételezzük magát a grafikát – természetesen maximális részletesség mellett, mert én megengedhetem magamnak -, néhol egész egyszerűen elképesztő látvány tárul elénk: tessék csak megnézni mondjuk az első szintet, ahol a magasból sasolhatjuk az egész várost, a tőlünk alig párszáz méterre elterülő óceánt, valamint a felénk lebegő zeppelinek és süvítő repülők sokaságát! Nagyon Pazar! Azonban ez a varázs csakhamar el is múlik, a későbbi pályák ugyanis egy-két kivételtől eltekintve szegényes tervezettségűek, tereptárgyakat alig tartalmaznak, de ami számomra a legnagyobb csalódást okozta: nagy nyílt terekben sem bővelkednek. Időnk egy részét kénytelenek vagyunk belső tereken, házakban, padlásonkon, csatornákban, aluljárókban bújkálva eltölteni, míg más alkalmakkor is korlátozva van mozgásterünk egy-egy szűk utcára, sikátorra, jó esetben hatalmas, de nagyrészt köddel eltakart udvarokra. Haragudnék is a fejlesztőkre, ha cserébe nem nyújtanának megfelelő ellenszolgáltatást: a játék végig kiváló fps-értékekkel jutalmazott meg, még apróbb szaggatásokkal sem találkoztam, nagyon szép sebességekkel futott az egymagos PIV processzor ellenére is. Nem tudom, min tesztelhették az IGN emberei a játékot, akik már közepes részletességnél is hatalmas teljesítmény-visszaesésről beszéltek, de tény: nálam ragyogóan futott, nekem pedig azt kell leírnom ide, amit tapasztalok. :-)

Van viszont egy súlyosabb probléma, amivel szembesülnünk kell: gyakori, váratlan kilépések, fagyások nehezíthetik az életünket, olyan is előfordult velem, hogy a magát makacsul megadó program az egész Visual C runtime-ot magával rántotta a teljes rendszerrel együtt, és csak a Reset segített. Ez azért is gáz, mert kevésbé kényes, pusztán zavaró programhibákkal (pl. script-bugok, vektorhibák stb., amik szabványproblémák egy játéknál) egyáltalán nem találkoztam, ergo szomorú, hogy sokkal komolyabb problémák orvoslására már nem maradt idő, de az is lehet, hogy csak engem sorsoltak a fejlesztők áldozatnak. Mint ismeretes, nem lehet a játékokat minden létező PC-konfigurációra optimalizálni, ezért mindig lesznek olyan gépek, melyeken egy adott program el sem indul, vagy legalábbis súlyosabb futási problémákkal küzd. Én évek óta nem találkoztam ilyennel, már vártam is, mikor történik az én gépemmel is hasonló. Úgy tűnik, most.

Rendkívül pozitív csalódásként ért a grafika egyes mozzanataival ellentétben a hangkezelő rutinokba és az audio-részbe fektetett munka minősége. Teljes Surround élményben lehet részünk még fejhallgatón keresztül is, ráadásként a zenék és a környezet hangjai is nagyon feelingesre sikeredtek. Egyedül a fegyverek lövéshangjai nem jöttek be nekem, de e tekintetben mindennel problémám van: a torkolattüzek gagyik, a fegyvermodellek kidolgozottsága vicces, de sajnos nagyon primitív a külsejük. A valódi II. világháborús német fegyverekhez egyébként semmi közük nincs, ugyanis kitalált darabok ezek (pl. MP50), de formatervezésükben nagyon hajaznak azok valódi (nevű és kinézetű) megfelelőire. Egyetlen gond van az audio-rutinokkal, hogy ezt a magas minőséget az integrált hangkártyák többsége nem bírja, nekem is berecsegett egy-két ponton a játék, pedig semmi gondot nem okoz a 7.1-es alaplapi hangkártyám számára működtetni egy 192 kHz-es zenei stúdiót sem.

ugrás a második hasáb elejére

Az irányítás a már jól megszokott FPS-sémákat követi. Kezdetben majdnem hanyattvágtam magam, ugyanis azt hittem, a játék kizárólag kontrollerrel irányítható – merthogy csakis ezt lehet átdefiniálni a Control optionsben. Szerencsére aztán fél óra szerencsétlenkedés után észrevettem a fent nevezett menüpont alatt egy másik menüt (Jóreggelt!), ahol végre megtörténhetett a billentyűzetkiosztás áhított módon történő átdefiniálása. Az egérrel viszont már lehetnek gondjaink, az érzékenység nem csúszkán állítható, hanem alig pár fokozatban. Nekem a kettes fokozat túl lassú fordulást tett lehetővé, a hármas pedig már túl gyors volt.

A fentebb megpillantható százalék után jócskán merülhetnek fel bizonyos kérdések a kedves olvasó fejében, azzal kapcsolatban, hogy miért is húztam le ennyire ezt a nagyszerű terméket, hiszen ezidáig szinte csupa jót írtam róla, néhány aprócska, szemet szúró bakit leszámítva. Nos, ravasz (és ünneprontó) módon úgy döntöttem, a végére hagyom a program leggyengébb pontjának ismertetését, ez pedig sajnos nem más, mint az egyik legfontosabb dolog: a játékmenet –és élmény.

Kezdődnek a problémák azzal, hogy időnk nagy részét mindig sok-sok másik ember (javarészt civilek, de néha katonák) között töltjük, azonban a kooperáció lehetőségei annyira szűkre szabottak, hogy gyakorlatilag totál egyedül kell megvívnunk hősies harcunkat a náci hadigépezet ellen, mert azon kívül, hogy néha látjuk őket tipegni a frontvonal közelében, társainknak semmi köze hozzánk. Néha ugyan lövöldöznek egy picit, de ha segítség kéne, elfordulnak tőlünk, emellett nincs lehetőségünk utasítást sem küldeni nekik, bár ez talán némiképp érthető, hiszen mi csupán koszos munkások vagyunk, csak a torkolattűz másik végén. Ugyanakkor teljességgel hiteltelen, hogy a hadsereg vagy a speciális osztag mindig minket küld ki, hogy adjunk egy kis tüzet a tankok alá robbanóanyaggal, vagy rakétázzuk szét a támadó zeppelineket. Egy B-kategóriás Übersoldier 2 esetében még mókás is ez a fajta megközelítése a hősiesség fogalmának, de ne feledjük, hogy a Turning Point-ot teljes áron kívánják ránk sózni a Codemasters fura urai.

Ha már a teljes ár szóba került: történetünk eléggé rövidkére sikeredett, easy fokozaton már 5-6 óra elég az egyjátékos kampány teljes kivégzésére. Persze lehet mondani, hogy ez bőven megfelel a Call of Duty 4 által nyújtott mennyiségnek, azt viszont ne tessék elfelejteni, hogy az Infinity Ward művészi alkotásában a potenciál legnagyobb része a szinte megunhatatlan és évekig nyüstölhető multiplayer módokban rejlik. A turning point viszont semmit nem tesz hozzá a teljes végigvitel után keletkező olthatatlan „tovább akarom játszani!” vágyunkhoz. Tartalmaz ugyan egy alapkiépítettségű multiplayert, de valahogy siralmas a dolog. Ki sem próbáltam, miután észrevettem, hogy soványka 3 darab térkép közül választhatunk és kizárólag Deathmatch-et vagy TDM-et nyomhat a maximum 8 játékos. Édeskevés.

Az a néhány óra azért elég kellemes emlékeket hagy felidéződni az emberben, miután letudta, de ezzel együtt a szomorúság kiolthatatlan lángja is ott lakozik kicsiny szívében. A Single playert még lett volna hová fejleszteni, ugyanis a sztorinak nincs se eleje, se vége: Az intro hiányos és semmi felvezető küldetést nem kapunk, rögtön úgy ébredünk, hogy a Spitfire-ök már lövöldöznek és a Zeppelinek leárnyékolják a Szabadság-szobrot. Jó lett volna egy-két békésebb pálya az elejére (tutorialra ugyan nem vágyom, mert már annyit gyakoroltam ilyesmi pályákon, hogy a könyökömön jön ki, de mennyivel nagyobb izgalmat jelenhetett volna, ha kimegyünk építkezni, és a horizonton megjelenő objektumokkal kapcsolatban kezdetben még sejtésünk sem lenne, hogy vajon micsodák). Ugyanígy a történet befejezése is csalódást okozott. Nem szeretném teljesen lelőni a „poént”, de azért ennyit mondanék: messze nem happy end, és karrierünket ugyan lezárja, de a történetet nem. Hatalmas űr tátong a forgatókönyvben.

Sajnálom a Turning Point-ot, mert a Spark Unlimited biztos volt abban, hogy az év FPS-ét készítik el, ráadásképp a sztoriban is volt potenciál bőven. Aztán gyorsan kijózanodtak, mikor az Xbox Live Arcade-on megjelent játszható demót sorra negatív kritikák érték. De már nincs mit tenni, elfogyott a fejlesztésre szánható büdzsé, a Codemasters pedig kénytelen orosz rulettet játszani: vagy valami csoda folytán hatalmas siker lesz a Spark FPS-se, vagy pedig az oltári bukás miatt eme fejlesztőcégnek idejekorán leáldozott. Annyit azért el kell mondanom: a Turning point nem sikeredett csapnivalóra. Sajnálatos tény, hogy az alig pár órás játékidő ellenére is képes idő előtt ellaposodni, és a kerettörténet adta lehetőséget a team képtelen volt teljes mértékben kiaknázni. Ennek ellenére egy nagyszerű shooter kapunk a Fall of Liberty képében, mely alacsony gépigénye ellenére szép grafikája, kiváló hangeffektjei és újszerű nézőpontja miatt kiváló választás lehet a játékosok casual-rétege és a profibb playerek számára is. Viszont vagyük figyelembe, mielőtt a vásárlás mellett döntenénk: A Turning point napjai meg vannak számlálva a gyenge multiplayer mód miatt, és az erősen scriptelt, semmiféle új meglepetést nem kínáló egyjátékos kampány is csupán 1-2 végigjátszás erejéig nyújt élvezetet. A Turning Point: Fall of Liberty az utóbbi idők egyik legérdekesebb, legélvezetesebb és legambíciózusabb FPS-e lehetett volna, tulajdonképpen nagyon jó is, ha nem vesszük figyelembe a vele kapcsolatban előzetesen tett elvárásokat; de a végeredmény nincs összhangban az ígéretekkel és az AAA-kategóriás minősítés elnyerésének feltételeivel, ezért csúnyán elvérzett.

Pozitívumok: Gyors grafika, újfajta világháborús környezet, példásan kidolgozott audio-alrendszer

Negatívumok: A teljes végigjátszás nem tart tovább 6-7 óránál, de már ennyi idő alatt is megunható, nagyon instabil