Egy egészen jó kis történet, szegényes grafikával és harmatgyenge zenével. Budget a javából? Kiderül a cikkből.

A minap történt (ha jól emlékszem a bika éppen a vízöntő jegyében állt, vagy fordítva - már nem is tudom pontosan), hogy kezembe akadt egy nevében érdekesen csengő gamma. Már csak azért is akadt meg rajta a tekintetem, mert mostanában egyetlen futurisztikus FPS-sel sem toltam. Mielőtt nekiláttam volna a játéknak, egy kis nyomozásba kezdtem a cucc kilétét illetően, nehogy úgy járjak, mint szegény Gagarin; aki csak az űrben realizálta, hogy valahogyan vissza is kéne jönnie a Földre. Apropó, oroszok. Kis kutakodásom első fázisában nyomára is akadtam a parányi fejlesztőgárda honlapjának. Az amerikai tulajdonú Parallax Arts nevű, oroszországban székelő csapat gondolt egy merészet, és a Tools Media Corporation nevű céggel karöltve összehoztak egy rossznak éppen nem mondható grafikus motort, amivel reményeik szerint betörtek volna a játékpiacra. Gondolták, ha a Half-Life sikereit nem is ostromolhatják, beérik egy parányi részesedéssel is a piacon. Készítettek tehát egy-két bemutatkozásnak szánt játékot, mint például az Exodus from Earth, vagy a Liquidator. Bájos próbálkozásaik talán nem éppen legjobban sikerült darabjára tehát szerencsésen, vagy szerencsétlenül ráakadtam, lessük meg, érdemes volt-e Colombo módjára több napig foglalkoznom az üggyel.

2091-ben járunk Postville parányi városában, ahol egy multinacionális vállalat különös kísérletbe kezd. Minden lakosnak egy ördögi szerkezetet adnak, ami hasonlít egy játéktermi autószimulátorhoz. A fejre erősíthető sisakszerű I/O egységgel egy virtuális valóságba kerülünk, Utopia városába. A város egy lehetséges jövőkép alapján felépített rendszer, ami megfigyeli a gondolatainkat és érzéseinket, a legapróbb részletekig tanulmányozza a viselkedésünket. Hogy az emberek lehetőleg minél jobban érezzék magukat a rendszerben, minden egyszerű és kényelmes, Utopia City maga a futurisztikus paradicsom. A kezdeti kísérlet nemsokára hihetetlen méreteket ölt, a szerkezetet már a nagyobb városokban is emberek százezrei használják, életük java részét immár a virtuális paradicsomban töltik. A hatás nem is marad el, a gazdaság hanyatlásnak indul, a fejlődés megáll, az utcák elnéptelenednek. Mivel a virtuális világban az emberek teljesen tökéletes életet élhetnek, egy tökéletes államformában, egy idő után függővé válnak a rendszertől (kicsit ismerős a Mátrixból), és az egyetlen kiutat az jelenti számukra, ha a virtuális rendszerben elhaláloznak. A kormány határozott lépésre szánja el magát. Létrehozza az AUA (Anti-Utopian Affairs) szervezetet, aminek feladata behatolni Utopia városába, minél több embert kiszabadítani a rendszerből (eltenni őket láb alól), és minél előbb elpusztítani a MasterMind-nak nevezett központi „agyat”. Sajnos, még mielőtt jelentősebb eredményeket értek volna el, az AUA egységei szőrén-szálán eltűntek, és itt léphetünk a képbe mi, magányos farkasként küzdve meg Utopia rendfenntartó erői ellen.

A történetet átolvasva kezdtem egyre bizakodóbbá válni, körítésként nem is óhajthat az ember ennél jobb formációt. Bíztam benne, hogy ez a low-budget játék más lesz, mint a többi. Felpakolva a stuffot sajnos rá kellett ébrednem, hogy tényleg nem minden arany, ami fénylik.

Az első sokk:

Amint meghallottam az install alatti, zenének aligha nevezhető cincogást, kezdtek görcsbe rándulni az izmaim. Aztán amikor a menüben szintén egy olyan műremek fogadott, amit a hároméves szomszéd Sanyika is minden gond nélkül el tud citerázni, a Parkinson-kór egyértelmű jelei mutatkoztak rajtam. Az intro alatt lassan visszaállt a vérkeringésem, és azt hiszem a fél doboz sör kellően hidratálta a garatom mentén található szövetállományokat is. Reméltem, hogy az intro a játék engine-jét használja, mert nem festett olyan rosszul első ránézésre, de mint később kiderült, ebben is csalódnom kellett.

ugrás a második hasáb elejére

A második sokk:

Utopia City-be pottyanva rögtön megvizsgáltam az elém táruló, szeretném mondani, hogy poligon-hegyeket, de inkább csak poligon dombocskákat. Először azt hittem, hogy csak a felvezető tutorial-szerű rész annyira textúra szegény, hogy könnyet csal a hőségtől megfakult szemeimre, de nem! A berendezés, és a környezet annyira sikít az egyhangúságtól az egész játékban, mint én a cucc tesztelgetése közben.

További, megszámlálhatatlan sok(k) hiba:

Minden izmomat ráncba szedve, nekigyürkőztem a sztori felgöngyölítésének, - „lehet, hogy rá fog menni egy rekesz söröm, de akkor is kijátszom a gémet” alapon. Nem is tartott sokáig felderíteni az újabb rést a pajzson, nagyjából húsz perc játék után szerettem volna megölni magamat, hátha úgy némileg izgalmasabb fordulatot vesz az életem. Mert hogy ez a játék minden, csak nem akció FPS, az biztos! Én inkább kalandjáték titulust húznék rá, de még abban a kategóriában is irdatlan nagyot bukna, mert ott legalább rejtvények, kalandok, érdekes helyszínek várnak a gyanútlan játékosra, nem pedig unalmas mászkálás az unalmas textúra-világban. Amikor megpróbáltam némi izgalmat belevinni a dologba, és levadászni a pályákon kóborló Utopia rendőröket, még nagyobbat kellett csalódnom. Az első bibi, hogy lelőni egy rendőrt, roppant nehéz feladat a játékban, mivel azok össze-vissza ugrálnak előttem, ha valaki ebben látja a mesterséges intelligencia fogalmát, azt tényleg bezárnám egy időre ebbe a kitalált világba.

Ahhoz képest, hogy a történet szerint a rendszer minden gondolatomat és érzésemet tudja, csak akkor kezdenek el üldözni a rend erői, amikor fegyvert rántok, vagy illegálisan tartózkodok egy területen. Ilyenkor aztán számtalanul özönlenek a katonák, fegyveres őrök, hogy mielőbb likvidáljanak. És amikor azt mondom, hogy számtalanul, akkor azt szó szerint kell érteni, ugyanis hiába mészárolok le száz fegyverest, mintha egy másik helységben újra termelődnének, többet nem lesz nyugtom tőlük, egyetlen megoldásként ilyenkor marad a futás, keresztül a pályán, megkeresve az utat a következő feladatig. Egyszerűen idegesítő. Mindössze egy pozitívumot találtam a játékban - már ha annak lehet nevezni -, hogy a karakterek jól vannak összerakva, bár a mozgásukra inkább nem mondok jelzőt, mert a szótárban nem találtam több szinonimáját a szánalmasnak, és a nevetségesnek.

Itt (nagyjából fél óra játék után) eljött a pillanat, amikor Alt+F4 gombok segítségével lőttem ki a cuccot a futó programok közül, mondván efféle szennyet ne lásson a drága VGA-m memóriája.

De a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és körülnéztem a neten, vajon csak én vagyok ennyire igényes, vagy másnak is szemet szúr, hogy a naptár szerint 2006-ot írunk, és nem 1996-ot? Balsejtelmem beigazolódott, és csak azért nem írom ide pár, nálam tapasztaltabb gémer véleményét, mert a Word programom nemhogy piros csíkkal húzná alá a szavakat, hanem rögtön rám küldené az erkölcsrendészetet.

Joggal kérdezhetitek, hogy egyáltalán van-e valami a játékban, amiért érdemes megvenni, vagy akár kölcsönkérni a haveroktól? A válaszom olyannyira egyértelműen nem, hogy ennél már csak a halál, meg a villanyszámla a biztosabb. Ajánlom inkább figyelmetekbe a szobaajtótokon túli, impozánsan realisztikus világot, ahol vár a napsütés, strand, meg a haverok. Jó nyarat mindenkinek!

Pozitívumok: Jó történet

Negatívumok: Minden más