A Zork játékok kétségkívül egyike a játéktörténelem legrégibb szériájának, amely még a hetvenes évek végén kezdte meg rajongószerző körútját. Ha pontosak szeretnénk lenni egészen a mai napig 16 rész látott napvilágot ebből a grandiózus sorozatból.

Az első rész a Zork: The Great Underground Empire az ún. "text adventure" műfaj oszlopos tagja volt. A téma művelői számára az interactive fiction-t jelentette - tehát az egész játék nem állt másból, mint szöveges leírásokból, utasításokból, amiknek a segítségével a játékos továbbhaladhatott; tehát a program tudta, hogy milyen parancsokat lehet teljesíteni és az alapján találta ki a felhasználó mit is akar. Számtalan géptípuson tűnt fel, kezdve az ataritól, a c64-en át egészen a jó öreg dos-ig. Az ezt követő jó pár rész még szintén ezzel a megoldási módszerrel született meg (ebben az időszakban ez bevett szokás volt). Az idő múlásával persze megjelentek már a grafikai elemek is a palettán, ám az igazi zorkos áttörést a Return to Zork hozta, ami a Myst-szerű mozgást imitálta, csak jóval humorosabb környezetben. A Zork kapcsán két dolgot szokás megjegyezni: humor és elvont gondolkodás.

El is érkezünk rövidesen a Grand Inquisitor-hoz. Zork földjéről örökre száműzték a mágiát. Ez azért is sorscsapás az ott élőkre nézve, mert az egész világ alapostul épül erre a szép dologra. A Grand Inquisitor pedig, a Frobozz Electric kedves segítségével minden mágiahasználót vagy mágikus lényt bizony csúnyán totemizál, ami "nagyon rossz dolog". Természetesen újra ránk hárul a hatalmas feladat, ami nem kevesebb, mint a világ megmentése a gonosz Inkvizítortól és csapatától. Hogy kicsit leszűkítsük a világmentési célt, három fontos mágikus relikviát kell majd begyűjtenünk. Lesz majd lehetőségünk még három totemizált személy bőrébe bújnunk, ám őket csak egy-egy helyszín megoldása végett vehetünk igénybe.

A játék 1997-ben jelent meg az Activison Publishing gondozásában és ez az utolsó eddig megjelent történet a Great Underground Empire (GUE) világán, leszámítva egy három évvel későbbi klasszikus kiadást az első Zorkokból (Zork Classics: Interactive Fiction). A korhoz hűen kellemesen kivitelezett grafikával találjuk szembe magunkat rögtön a játék kezdetekor (azért mondom, hogy a korhoz hűen, tehát 1997-hez képest, mert manapság csúnyácskának mondható). Azonban a továbbiakban több alkalommal lesz módunk némi interaktív mozizásra is, leginkább a fontosabb történéseket vagy akár Jack barátunk totemizálási kísérleteit is megtekinthetjük itt (vicces fickó, annyi szent). A grafikáért a Z-Vision-ra keresztelt motor felelős, aminek segítségével teljes 360° látószögben fordulhatunk körbe - tehát a le-fel nézegetés jelen esetben is érvénytelen.

A nem számítógéppel készült karakterek - magyarul minden emberi lény a játékban - közül több ismerős arcot láthatunk majd: George Bloom (The X-Files), Dirk Benedict (The A-Team), Rip Taylor (The Gong Show), and Avari (Stargate). Hősünk, akinek sem konkrét neve, sem hangja, sem arca nincs hálát rebeghet a készítőknek, hogy a korábbi Dungeon Master-t társul adják hozzá - egy beszélő lámpás képében. Rögtön az elején összeakadunk kedves barátunkkal, aki epés, elborult humorával végig fog szórakoztatni minket az egész játékon keresztül. Természetesen ő az a nagyon szolid társ, akinek végig lesz megjegyzése mindenhez. Szóval készüljünk fel rá - annyit mondhatok megéri!

ugrás a második hasáb elejére

Utunk során hatalmas, sőt szó szerint nélkülözhetetlen segítséget fognak nyújtani különféle varázslatok. Ezek segítségével leszünk képesek majd hidat teremteni egy szakadék felé vagy éppen egy teljesen összekuszált földalatti térképhálózatot áttekinthetővé tenni. De ezek csak a legegyszerűbbek a sok más érdekes varázslat közül. Az egyik leg említésre méltóbb az a spell (varázslat), aminek használatával az összes többi hatást az ellenkezőjére fordítunk vissza. Minden varázslatot szép sorjában meg fogunk találni a játékban tekercs formájában, csak legtöbbjüket majd össze kell rakni különféle tekercsgépekkel vagy egy turmixgéppel kell összemixelnünk több komponens felhasználásával. Egy a lényeg, hogy az összeset használnunk kell majd az előrejutás miatt.

Az előző mondat kapcsán gondolom mindenki számára érthető, hogy a játékot csupán egyféle módon játszhatjuk végig. Mindezt talán pótolni igyekszik a multiplayer rész, amit helyi hálózatban vagy modemmel próbálhatunk ki. Igazán ez sem segít sokat. A legfontosabb helyszíneken találni fogunk teleport masinákat, amik leginkább egy lemezjátszóra emlékeztetnek engem. Sebaj. A Zorkban ez lesz a legkisebb ok a megrökönyödésre, ami az elborult elméket illeti. Igazi kedvencem ezen a téren, amikor Charonnal (ő a hajós a Styx folyón) találkozunk. A fickó megjelenik a kis ladikjával, pofás kis sapka a koponyáján és közben ritmikusan szól a háttérből a jazz. :-) Vagy másik csúcs jelenet, amikor a kártyajátszma közben egy négyes lapból ötöst kell valahogy csinálnunk hirtelenjében. Legegyszerűbb megoldás ha lecsapjuk a lappal a legyet, így a négy pont mellé feltűnik még egy ötödik is, amit már nyugodt szívvel használhatunk.

A zenei hangzás terén nincs különösebb ok a panaszra, igaz, a játék kikapcsolása után nem igazán fogjuk magunkban dúdolgatni őket. A hangok is szépen teljesítenek, és nagy szerencsénkre élhetünk a feliratozás lehetőségével. Habár említettem ugyan a feladatok nehézségét, fontos lehet, hogy a talált könyveket bizony szépen elolvassuk, hiszen több alkalommal bennük találjuk a továbbjutási tippeket.

A többi résszel ellentétben a Grand Inquisitor nem a túl abszurd logikájú alkotás, de így is több nekifutást igényel. Éppen ezért lehet igen nagy ok, hogy a lelkes és vaskalapos zork-fanok számára nem ez a rész nyújtotta a legszebb pillanatokat és inkább tekintenek rá úgy, mint kakukktojásra. Aki viszont nem ebbe a táborba tartozik, annak így is rengeteg jó oka van arra, hogy leüljön Zorkozni. És ahogy a Nagy Góré mondaná: "I am the boss of you!"

Pozitívumok: Letaglózó humor, poénos világ, foguk rá, hogy kiokoskodható

Negatívumok: Lineáris, egyféle végigvitel